Hard day's night

Azt hiszem életem egyik leghosszabb napján vagyok túl, annak ellenére, hogy eddig mindegyik jó közelítéssel 24 órából állt. Na nem kell megijedni, meg sajnálni, meg ilyesmik, mert szórakozás volt elejétől egészen addig, amíg valamikor hajnalban bedőltem az ágyba, mint egy darab fa. De kezdem inkább azt elején és ígérem, lesz néhány kép is:)
Szóval az úgy volt, hogy elindultunk síelni reggel 7-kor. A csapat nagy része már 5-kor elment, mert ők "downhill"-ezni mentek és az egész napot kint akarták tölteni, mi viszont 4-en (Melissa, Janina, Christian és én) sífutni mentünk és megelégedtünk a félnapos mókával is. Kicsit nehéz volt az indulás, mert Melissa (akinek az autójával mentünk) elaludt, aztán be kellett még ugrani kaját venni, meg tankolni, de hát minden kezdet nehéz, szokták mondani az okosok. Kb. 3-4 órás kocsikázásnak vágtunk neki, a cél Albuquerque (leírni is nehéz, kimondani meg... mindegy) volt, ahol a terv szerint béreltünk volna cuccot majd a közeli sípályát vettük volna igénybe. Nem egészen így alakult a dolog, de előbb néhány kép:

Az utazóközönség

Nehéz volt elhinni, hogy ez vezet valahova...

Volt azért némi változatosság

Oda igyekeztünk

Melissa lendületes vezetési stílusának köszönhetően elég gyorsan odaértünk az kölcsönzőhöz, ahol közölték, hogy "bocsi gyerekek, de egy darab sífutós felszerelésünk sincs már". Nem csüggedtünk, mert volt egy másik hely is a városban (drágább ugyan, de ha már ennyit kocsikáztunk, csak azért is felmegyünk a hóba!). A sokkal komolyabbnak tűnő üzletben a segítségünkre siető srác némi adatbázis kezelési virtuóz mutatvány után közölte, hogy aznapra bizony ők is kiadtak minden lehetséges cuccot és kérdésünkre elmondta, hogy bizony Albuquerque városában ez a két kölcsönző van. Talán nyilvánvaló, hogy eléggé csalódottak voltunk, de akkor hirtelen felindulásból beültünk az autóba és Santa Fe felé vettük az irányt (ez még legalább egy órányi autókázást jelentett). Megállíthatatlanok voltunk és hóra, meg hegyre szomjaztunk. A hirtelen felindulás annyira hirtelen volt, hogy valahogy én kerültem a vezetőülésbe... Azt kell mondanom, hogy baromi unalmas itt autópályázni, mert az út széles, szinte mindenki nagyon normálisan, egyenletes tempóban halad, nincs stressz és az autó is automata váltós volt... Szerencsére nem maradtunk képek nélkül, mert Melissa boldog tulajdonosa egy Nikon D7000-nek (nem rossz kis gép...):

Ez már komolyabb kő, lábánál Santa Fe

Santa Fe történelmi belvárosában letettük az autót és elindultunk, hogy megkeressük a kiszemelt kölcsönzőt, közben pedig néhány képi bizonyítékot is készítettünk ottlétünkről:

Mondom, hogy történelmi

Itt minden ilyen stílusban épült...

 ...majdnem minden, de ez se rossz

Pajtásaim (Melissa, Christian, Janina)

Ez meg én (mind egy japán turista)

Megvannak a cuccok, irány a hegy!

Felmentünk (olyan 2500 méter körül lehet a tengerszint feletti magasság) és elindultunk az első ösvényen, amit találtunk. Kiderült, hogy ez még a tapasztalt sífutóknak is túl nehéz:

Ez még egészen lazának tűnt

Kicsit már neccesebb felmenni itt

Itt a vége:)

Azért mindenki boldog, hogy túléltük:)

Kaptunk útbaigazítást, hogy csak kicsit kell fentebb menni és ott lesz egy alkalmasabb pálya. Volt még időnk bőven, úgyhogy azt is megnéztük.

Tényleg jobbnak tűnik

Mondjuk kicsit jeges volt, de a látvány kárpótolt

Találtunk egy alkalmas betonkocát, úgyhogy csoportképet is tudtunk csinálni.

Majdnem odaértem:)

Majdnem jó helyre álltunk:)

Ez egész normális lett

Az árnyékot itt sem hagyhattam ki

A hülyegyerek mindig megtalálja az ellenfényt...

Jó kis pad!

Ilyen a másik oldalról

A nap egyik tanulsága számomra: autó ablakán 5 fokban kihajolva nehéz fényképezni:

Mivel elég könnyen megkapják a jogsit errefelé, táblákon kisebb regényekkel próbálják utólag formálni a vezetők képességeit ("A következő 2 mérföldön vannak meredek szakaszok, használj alacsonyabb sebességfokozatot" - Mégis milyen lenne az út egy hegyen...?)

Sikeresen visszavittük a cuccokat és mivel már 6 óra volt és olyan 450 km-re voltunk Las Crucestől, gondoltuk nem árt megvacsizni, be is ültünk egy pofás vendéglőbe, ahol sikerült választanom egy olyan levest, ami kiköpött gulyásleves volt. Ízlett nagyon éééés mellé salátatálat ettem, ÉN!
Hazafelé a lányok nagyon fáradtnak bizonyultak, úgyhogy Christiannal átvettük az első üléssor felett az uralmat. Christian kezdte a vezetést, én meg szóval tartottam, meg kicsit szórakoztam (kár, hogy nagyon koszos volt az ablak):

Mondom, hogy koszos volt

Az autópálya errefelé baromi unalmas éjszaka. Christian egy idő után fel is adta, de így beszéltük meg, úgyhogy én következtem. Amint elindultunk, kb mindenki visszaaludt, Christian még néha próbált szórakoztatni, de általában annyi lett belőle, hogy egy bukkanónál felriadt, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, meg szóljak, ha cserélnék, aztán a tőmondatos válaszom után már aludt is tovább:D De szerencsére nagyon jól bírtam, úgyhogy lenyomtam a maradék ~200 mérföldet és épségben egészségben haza is értünk.
Előtte azonban volt egy kis meglepi: Melissa kapott egy sms-t, amikor úgy 100 mérföldre voltunk Las Crucestől. Ezután megkérdezte, hogy ki lakik az N4-es apartmanban. Mondom én; erre a válasz: "Jó, mert buli van nálatok...":) Végül is még időben megtudtuk és nagyon tenni se tudtam ellene és amikor hazaértünk és láttam a jó hangulatot, nem is akartam tenni ellene, bár Stefan mondta, hogy csak egy szavamba kerül és elmennek... Akármennyire is fáradt voltam, inkább felszabadítottam utolsó energiáimat és beszálltam én is a mókába. Jól tettem, azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Mi 4-en pedig megállapítottuk, hogy jó kis csapat voltunk a síelésnél, úgyhogy nem ez volt az utolsó alkalom az biztos (útközben pl. megbeszéltük, hogy hogyan kéne megejteni egy Grand Canyon, Las Vegas túrát egyik hétvégén...).
Hogy a síelés milyen volt (merthogy ez volt az első alkalom életemben)? Tekintve, hogy először egy nagyon nehéz, utána meg egy nagyon jeges útvonalon jártunk, nem mondanám, hogy annyira jól ment (régen estem ennyit), de alapvetően jól éreztem magamat és nagyon jó testmozgás, úgyhogy lesz még ilyen alkalom szerintem!
Hajnali 5-kor egyébként sikerült is ágyba kerülnöm, el is aludtam abban a pillanatban, délben meg csak úgy kipattant a szememből az álom. Nem mondom, hogy szép látvány volt az apartman, de készítettem egy jó kávét az újdonsült kotyogóssal és Stefannal gyorsan rendet vágtunk, majd megbeszéltük, hogy egy darabig most nem lesz ilyen nálunk:)