2012. március 30., péntek

Tavaszi szünet vol. II.-IX.

Demegjöttünk, demegjöttünk (volt ez 25.-én...)! Talán feltűnt, hogy nem sokat sikerült írnom a kis kirándulásunkról... Köszönhető mindez internet-, energia-, idő- és kedv-hozzáférési problémák változó arányú elegyének.
Nade most jól bepótolom egy beláthatatlan hosszúságú bejegyzés formájában. Megpróbálom jól tagolni, hogy jobban követhető legyen.

Szóval az első epizód ott ért véget, hogy Orangeba érkeztünk. A helyről sok mindent nem tudok elmondani, ugyanis fáradtságunk okán csak kajálni mentünk el és a városnézés is kimerült egy kis autós bújócskázásban a központ egyik kihalt parkolójában... De ha már ennyire nincs mit írni erről a napról, hadd mutassam be a fényes társaságot:

Janina (Németország)
Purvaja (Mauritius)
Rachel (Franciaország)
Maria (Japán)
Natsuki (Japán)
Takuro (Japán)
Árpi (hadd ne kelljen mondani)
Gábor (szintén)
NamegÉn
Másnap már érdekesebb volt a szituáció. Elindultunk (nem, ez még nem volt annyira izgi...), hogy gyorsan New Orleansba érjünk. Mivel volt sok időnk, kis kerülővel mentünk, hogy áthajthassunk a világ leghosszabb, egybefüggő vízfelületen átívelő hídján (38.28 km, de természetesen nem függőhíd ez). Sajnos turisztikai érzék (már ha van ilyen) nem sok szorult az építőkbe, mert parkoló egy darab nincs rajta, pedig még 3 kemény dollárt is fizettünk érte, de lelkes kamikaze fotósaink azért igyekeztek a legjobbat kihozni a fényképezőgépekből:



New Orleansban nagy nehezen sikerült bedugnunk az autókat egy parkolóházba és nekivágtunk a városnak, vagy ahogy errefelé szokás mondani, megütöttük a várost :) Mit is mondhatnék... Engem meggyőzött, mondhatnám elakadt a levegő. Szó szerint is, mivel szinte mindenfelé iszonyatosan büdös volt, de ezt most inkább nem részletezném. Pár lépés és a több ezer ember láttán esett le, hogy bizony sikerült pont Szent Patrik napján érkeznünk, ami - mint később kiderült - igencsak felforgatja a város belső kerületeit. Bár szerintem 100-ból jó, ha 1-2 ember tudja, hogy mit is ünnepeltek (én se tudom), de jó ok volt az ivásra, de erről később. Előbb dobok azért néhány képet, ha már egyszer jó turista módjára több ezer képet lőttünk összesen a szünet során (ráadásul még japánok is voltak velünk...).
Kis séta a belvárosban. A képeken ez nem látszik, de gyakorlatilag minden sarkon más-más banda, vagy egyéni előadó húzta a talp alá valót (természetesen jazz és blues formájában):

Sínen vagyok, mint...
Nem ez a tipikus jármű arrafelé, de Ő még fog szerepelni az autós posztban is
Mint a majmok :)
"Ez" nem helybéli jellegzetesség :)
Ő már annál inkább
Bent nem lehetett fényképezni
És a kertbe se lehetett bemenni
Nagyon merengős...
A 3 magyar gépész természetesen vevő volt egy kis hajókázásra a Mississippin az utolsó valóban gőzzel hajtott gőzhajón. Nem bántuk meg, csorgott a nyálunk:

A néni csak a méretek érzékeltetése miatt van; ez az egyik henger a kettőből...
Játszóházban
Meg azért láttunk egyet s mást: 

A ház tetejét egy vihar után kellett újraépíteni
Testvérek
Elég komor látvány volt a hosszan elnyúló lepusztult gyárnegyed
Megy a gőzös...
Nagy hajóhoz nagy híd jár
Hagyományőrzés: ilyen hangosbeszélővel navigáltak a kikötőben
Mint mondtam, Szent Patrik napja volt éppen, úgyhogy kajálás és a másik társaság megtalálása után elindultunk szétnézni, hogy hogy is kell azt ünnepelni. Első és egyik legfontosabb ismertető jele: zöld! Mindenki valamilyen (lehetőség szerint minél idétlenebb) formában zöldet viselt. Ha ez megvan, jöhet a második, de szintén nagyon fontos kellék: alkohol! A rengeteg részeg ember és mindenen átható sörszag óhatatlanul valamiféle fesztivált idézett fel bennem. A különbség tényleg csak a sátrak és a sár hiánya. De hadd illusztráljam ezt néhány képpel:





Kaptunk mi is mindent ami nem jó semmire, de legalább zöld...
(a zöld pólós srác egyébként Remi az említett másik társaságból)
Mielőtt megérkeztünk a városba, lelki szemeim előtt egy kisebb bárban ücsörögve, kellemes, élő jazz, vagy blues muzsikát hallgatva, ír kávét szürcsölve képzeltem el az estét. Ezt többen támogatták is, így az őrült forgatagból egy csendesebb utca felé vettük az irányt, ahol meg is találtuk a helyet:



Ránézésre semmi különleges, Pesten is lehet 10-20 különbet is találni. Ellenben ilyen lazán, ilyen érzékkel talán csak kevés helyen zenélnek. A zenekar egy dobosból, egy billentyűsből, egy énekes basszusgitárosból és egy énekesnőből állt. A néni hangja felejthető volt, például a mi Fábián Julink lazán lesöpri a színpadról, de ahogy a basszusgitáros néger fazon a szemüvege mögül kilesve nekiállt énekelni is... Abba beleborzongtunk és Árpival nyugodtan hátradőlve konstatáltuk: jó helyen vagyunk! Ezt erősítette, hogy még ír kávét is kaptam (valamiért nem is reméltem, hogy lesz nekik, de a pultoslány kérdése csupán annyi volt, hogy Baileys vagy whisky legyen-e benne).
Itt a motel klasszisokkal jobb színvonalú volt, mint Orangeban, bár érkezésünkkor épp egy pofátlanul fiatal leányzót kísértek ki bilincsbe verve a portáról... :D
Másnap egy, csak egy legény volt a gáton... Meg még egy, meg egy lány is. Na, magyarul Janina és Árpi társaságában újra a nyakamba vettem a várost egy rövid időre. Mivel a turistavillamos nem jött (vagy nem állt meg a megállóban, ahol többen is vártunk rá) elindultunk autóval az útvonalán (bár kicsit nehéz szívvel hagytuk ott a parkolóhelyet, ahova iskolapéldába illő módon szuszakoltuk be a Mazdát, lásd kép).

Megcsináltuk!
Villamosra várva
Canon reklám...
Ékes magyarsággal szólva: jól beletrollkodtam Árpi képébe :)
Na ez nem állt meg...
Szerencsére nem zsúfolt ez a szerencsétlen oszlop
Miután összeszedtük az álmos társaságot, nekivágtunk az egyik legnehezebb szakasznak. A terv az volt, hogy egész éjszaka autózunk, hogy másnap délelőtt elérhessük Miamit... Ezt azért nem lehetett rendesen bírni, úgyhogy megálltunk naplementét nézni Panama City partjainál (a képeken a víz a Mexikói-öböl sajátja).

Mint akik még nem láttak vizet, pedig azt hallottam, csak Árpi országához nem tartozik  tengerpart:)
Nem túl jó kép, de a látványt talán átadja ez is
Rend a lelke mindennek!
Ennyit erről...
Relax
Ez elvileg egy animált kép, ha nem megy itt a link, nekem csak Firefox "játszotta le" rendesen
Éjszakára már nem vállaltam a volánt, de ébren voltam és a soros sofőr szórakoztatása mellett magamat is lefoglaltam kicsit a szokásos éjszakai művészfotókkal :)






A reggeli Nap már Miami vonzáskörzetében talált minket. Első utunk kapásból Miami Beachre, a tenger, akarom mondani óceán partra vezetett. Március közepén olyan meleg és ragyogó napsütés volt, hogy napozni is tudtunk, sőt a vízbe is be kellett menni lehűteni magunkat. Szerencsétlen fényképezőgépeinket viszont a ide (mármint nem a vízbe) is cipeltük magunkkal:

Persze előbb vissza kellett hozni a népet ebből az állapotból
Majdnem baromi kemény :)
Nem volt rossz, na!
A többiek nyomába se érhettem, hahaha...
Ő nem strandolni jött
Egy
Sok
Fürdőzés után becsekkoltunk a motelban, este pedig visszaindultunk, hogy megnézzük, milyen is az éjszakai élet a híres Miami Beachen. A már szokásos kis autós bolyongás (igen, majdnem minden nap sikerült elkavarni, vagy elveszíteni egymást szem elől...) után letettük a járgányokat, majd első körben a partra indultunk:

De túl sok képet nem csináltam
Még mindig nem vagyok túlságosan híve a nagy buliknak, de azért kicsit sajnáltam, hogy szinte az egész tavaszi szüneten át húzódó megfázásom aznap este érte el a csúcspontját, így okosabb volt visszamenni a motelba aludni egy nagyot...

Másnap Miami belvárosa volt a cél. Egy közös ebéd után kisebb nagyobb csoportokra oszlott a társaság. Nade azért az ebédről is hadd emlékezzek meg kicsit. Bóklászásunk közben egy utolsó rendű, már-már sikátornak minősülő utcában (ami FÖLÖTT még metró is jár...) találtunk egy roppant aprócska helyet. Hogy kubai, vagy brazil volt, erről még folynak a tárgyalások, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy már-már vásárcsarnoki színvonal volt árban, minőségben meg jóval fölötte. Ráadásul egy jókora szelet hús mellé annyit szedhettem a kiegészítőkből az emberes tányérra, amennyit nem szégyelltem. Volt nekik ám kávéjuk is... Na az meg olyan volt, hogy nem is tudom, mikor ittam utoljára ilyen finom és erős kávét. Azóta azt sírom vissza!
Szóval körülnéztünk:

Itt se csak beton volt azért
Utólag örülök, hogy nem Árpi és Gábor van a kép előterében :)
Ilyen szekerek úgy szaladoznak arrafelé, mint otthon mondjuk a BMW-k
Megtaláltuk a képességeinknek megfelelő tereptárgyat
Ha jól figyel az olvasó, akkor észrevehet egy jelentéktelen fehér "ojjektumot" az öbölben
A világutazó 
Tán elfelejtették befejezni
Egy útszéli bokorban tanyázott vagy 20 ilyen. Szerintem ő valami főnök lehet, mert színesebb
és a legnagyobb a maga méteres hosszával
Úgy tűnik, mindenki beteg volt, mikor azt tanították az iskolában, hogy a metró zömében a föld alatt közlekedik...
Este Fort Lauderdalet látogattuk meg egy kis séta, néhány fotó és a kihagyhatatlan óceán parti ücsörgés kedvéért. Ahogy fészbúkon is írtam: van pénz szarásig (már bocsánat a szóhasználatért).

-"Apa, elvihetem a Jaguart?"
-"Most nem, mert hamarosan kelleni fog nekem is."
-"OK, akkor viszem a hajót. Szia!"
Miami fényei
Másképp
Kicsit szeles volt azért...
...de kibírtuk
Szerdánál járunk, amikor is elhagytuk Miami területét és dél felé vettük az irányt. Első megállónk az Everglades volt, ami gyakorlatilag egy baromi nagy mocsár/láp, és úgy működik, mint otthon egy nemzeti park. Itt sétáltunk 1-2 órát, hogy meglessünk néhány aligátort és miegymást:

"Disz iz dö bigining of a bjútiful frencsip"
"Mit nézel? Ne nézzé'!"
Megkértem Gábort, hogy ijessze el, de ennél több reakciót nem sikerült kicsikarni belőle...
Itt nem vágytunk annyira a vízbe
Erre nem tudok semmi vicceset írni
Ez a kis ösvény tetszett legjobban

Piknik
Miután lencsevégre kaptuk a környék összes említésre méltó élőlényét, tovább száguldottunk (természetesen minden szabályt betartva, bár még így is lehet, hogy sikerült csináltatnom egy fotót a Mazda csinos fenekéről, ahogy egy pirossá váló lápa alatt gurulunk át...) a félsziget dél-nyugati csücske, Key West felé. Amint odaértünk természetesen a fürdőzés itt sem maradhatott ki. Hallottuk, hogy ez a hely nem igazán fürdőparadicsom, hát valóban... A víz nagyon kellemes volt, de nem túl tiszta és a strand sem volt olyan jó karban tartva, mint északabbra, de különösebben nem érdekelt minket :)
Kitaláltuk, hogy megnézzük a naplementét is, mert csak nem olyan csúnya, ha a kikötőből nézve a Mexikói-öböl vizébe merül alá a fényes korong... Igenám, de erre többeken is gondoltak, így elfogyott minden jó fotózós hely, úgyhogy az egyetlen képem a naplementéről olyan silány lett, hogy ki se rakom. Viszont itt a bizonyíték, hogy tényleg nem lehetett lépni se:


Bár nem sikerült elcsípni a híresen szép naplementét, Dunának, azaz óceánnak nem mentünk, inkább ettünk valamit, ami onnan származik egy roppant hangulatos és eldugott helyen. Finom volt:

Jó kaja, jó társaság, jó hely és még élőzene is volt
Nagyjából így telt a 3 nap Miamiban, de még meg kell említenem egy apróságot. Valamelyik nap a motelban épp a körfolyosón ácsorogtunk Árpival (vélhetően szokás szerint a többiekre vártunk :P), amikor a szomszéd szoba nyitott ajtaján kihallatszó beszélgetésből valami ilyesmit szűrtem ki: "Nem láttad a kalapom?"-"A kocsiban nézted már?" Bizony ám: nem lehet olyan messzire menni, hogy az ember ne találkozzon magyarokkal :)

Természetesen a hazafelé utat sem letudni, hanem kihasználni szerettük volna, így első állomásunk Cape Canaveral volt, ahol talán a leghíresebb NASA bázis található. Azaz lett volna az első állomás, ha a bejáratnál nem irreálisan magas belépőárak fogadnak... Sebaj, nem szomorkodtunk, így több időnk jutott fürdőzni megint...

Bizonyíték I.
Bizonyíték II.: "mi azért megpróbáltuk"
A vízbe azért nem utcai ruhában ment be.
...meg sétálni Orlando belvárosában. Ez az egyik legmódosabb város talán az egész Államokban; látszik is rajta. A többi betonrengeteghez képest itt gyönyörűen parkosítva van az egész belváros, kicsit sajnáltam is, hogy nem jutott rá több időnk, de nem telhetetlenkedek:



Optimális pihenőhely
Repülőőő!
Vegyes társaság :)

Az estét Tallahasseeban töltöttük, másnap pedig Houstont cserkésztük be. Nem tudom mi volt velem, vagy a többiek mit töltöttek a reggeli redbullomba, de annyira felpörögtem, hogy az egyik autót egész nap én vezettem, ami 1100 km-t jelentett...
Nos, én Houstonban nagyot csalódtam... Persze lehet, hogy sokat segített volna, ha éhesen és fáradtan nem a csövesekkel teli, de egyébként kihalt üzleti negyedet sikerül megtalálnunk "belváros" címén, vagy nem épp ott kapunk defektet (szerencsére semmi komoly baj nem történt).
Mondjuk Gáborral másnap roppant jól szórakoztunk a gumiszervízben. Korán kellett kelnünk, hogy még a többiek ébredése előtt kicseréljük a defektes kereket, így eléggé mosottszar ábrázatunk volt még az ingyen kávé után is (köszönjük Motel6). Még előző este kiszemeltünk egy helyet, ami közel volt, szombat ellenére is 8kor nyitott, tökéletes. A "meglepi" akkor jött, mikor egy tetovált 60-as éveiben járó mexikói szaki fogadott minket széles vigyorral. Az akcentusa nem sokat sejtetett abból, hogy vélhetően már évek óta az USAban él, így megérteni is csak minden 3. mondatát sikerült. Szerintem egy pillanatra mindkettőnk fejében megfordult Gáborral, hogy az is lehet, hogy másnap egy drogbáró mexikói rezidenciáján valami zárkában ébredünk, de erről szó nem volt. Mikor mondtuk, hogy lehet, hogy nincs nálunk elég készpénz, a fazon azonnal szólt a fiának, hogy vigyen el minket a legközelebbi atm-hez, de mielőtt beültem volna a némileg átfazonírozott pick-upba (semmi különös, csak egy texasban hétköznapinak számító szörny...), kiderült, hogy a várthoz képest annyira röhejesen olcsón dolgoznak, hogy nem lett szükség a fuvarra. Összefoglalva: kb. 15 perc alatt volt zsírúj kerék Pam-en és nem is lettünk sokkal rövidebbek :)

Ennél többet Houston nem érdemel most :)
Utunk sietős volt San Antonioba, ugyanis belépőnk volt a Six Flags vidámparkba. A hely: nagy! Kb. 5-6 óránk volt és szerintem a felét se sikerült végigjárni, úgy hogy mindenre csak egyszer ültem fel (najó, az egyik hullámvasútra kétszer). Mivel ilyen helyen még nem igazán jártam, elsőként a legdurvábbnak ígérkező hullámvasútra neveztünk be, ott is az első sorba... Hát, amikor olyan 60 fokos meredekségű lejtőn indultunk el, kicsit elakadt a levegő, de mire a végére értünk berekedtem az ordibálástól :D Sajnos képeim nincsenek, de példának itt egy videó. Valami ilyesmit láttunk első körben:


Szerencsére itt a városközpontban sikerült találni motelt, úgyhogy közel voltunk a látnivalóhoz. Este ezt nem sikerült kihasználni, mert kicsit kimerült volt a társaság, úgyhogy a közeli sétálóutcában levő élőzenés, kellemes kajáldák/éttermek helyett sikerült egy McDonald's-ban kajálni és még egy helyi Walmartot (kb olyan, mint otthon a Tesco...) is meglátogattunk... Reggel aztán jól megbánta mindenki, hogy ilyen kukák voltunk... Van ugyanis San Antonioban egy nagyon szép sétány. A betondzsungel szívében egy kis folyócska tekereg, aminek a partja jó hosszan körbe van építve. Van ott minden, mi turista szem szájnak ingere: éttermek, bárok, ajándékboltok, sétahajókázás miegymás; mindez szépen parkosítva. Az ember egyszerűen elfelejti, hogy egy milliós nagyvárosban van. Némi keserűség azért vegyült a nap jó hangulatába: a fényképezőgépem ugyanis úgy gondolta, hogy ő nem szeretne több képet csinálni (hozzáértők kedvéért: valamiért az objektív nem kommunikál rendesen a géppel, ezért 'F00' érték van folyamatosan és nem működik az autofókusz; de Árpi gépére átrakva tökéletesen működik és az én gépem is remekül funkcionál Árpi objektívjével...), úgyhogy Árpi képeivel tudok ékeskedni:

Én itt már a fényképezőgép miatt szomorkodok... 
Albumborító

Jujj!!!
Hát ez nem a mi motelünk volt

San Antoniot is magunk mögött hagyva az út hazáig eseménytelen volt. Texasban órákon keresztül 130-140 km/órás tempóban haladva szinte végig ugyanazt láttuk (egyedül egy kis homokvihar zavarta meg nyugalmunkat...) Kora estére haza is értünk és kipakolás helyett kiültünk a szomszédsággal egy kis élménybeszámolóra, merthogy nem csak mi voltunk ám kirándulni.

Stefan kérdezte, ha megint mennék tavaszi szünetre, ugyanígy csinálnám-e... Tény, hogy baromi sokat ültünk az autóban és tekertük a mérföldeket az unalmasabbnál unalmasabb autópályákon, de én imádok vezetni és az autó is nagyon bevált (én végig a bérelt Mazdában ültem, mivel az én nevemen béreltük; életemben talán először a nyakam és a hátam egyáltalán nem fájdult meg még az 1100 km-es vezetés után sem) és így mindig akkor és oda mentünk, ahova akartunk. A helyek, ahol jártunk, mind érdekesek voltak, egyedül Houston-t cseréltem volna le mondjuk Orlandora, vagy egy nappal hosszabb New Orleansra. A társaság külön plusz pont: 9 embernek nehéz olyan programot kitalálni, ami mindenkinek egyformán jó, de mégis sikerült a 9 napot egy hangos szó, vagy dráma nélkül átvészelni; annál több humor és jókedv volt viszont. Összefoglalva: nem volt minden tökéletes és gördülékeny, de simán, örömmel megcsinálnám még egyszer :)

Elnézést a regényért, de nem akartam szétdarabolni, ha már közben nem sikerült folyamatosan posztolni. Remélem a sok kép azért kárpótol mindenkit:)
Csók a családnak!