Két hét és körülbelül 3300 mérföld kocsikázás után a denveri repülőtéren érzékeny búcsút vettem a kolégáktól (Árpi, Daniel, Gábor és Stefan) és Phoenix érintésével San Franciscoban landoltam, majd szombaton Washington D.C.-be érkeztem. Nade mi is történt a közösen eltöltött 14 napban? Azt hiszem mindenkinek jobb, ha most nem kezdek bele egy részletes beszámolóba, már a 10 napos miami kirándulásról is indokolatlanul sokat sikerült írnom... Éppen ezért úgy gondoltam, hogy inkább amolyan képes elbeszélés lesz ez sok képpel és némi magyarázó szöveggel.
Tehát a történet május 13.-án kezdődött, amikor nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra és meg sem álltunk a Grand Canyonig. Vagyis megálltunk, például a McDonald's emblémás benzinkútnál:
 |
| McDízel... |
Minthogy a naplementét már láttam itt korábban, adta magát, hogy rávegyem a többieket, hogy érkezzünk napfelkelte előtt. Szerencsére benne voltak és a szokatlan hideg ellenére sem bántuk meg. Gyönyörű volt:
 |
| Na nem mi voltunk annyira gyönyörűek... |
 |
| A kellő tisztelettel vártuk a Napot |
Alacsony költségvetésű, túrázós, kempingezős kirándulást terveztünk, ezért a nap első sugarainak megcsodálása és a helyi üzletek nyitásának kivárása után kerítettünk egy szimpatikus sátorhelyet a kanyon nemzeti parkján belül. A sátor felállítása után egy kisebb túrát helyeztünk kilátásba:
 |
| Lábam... |
 |
| ...így készült |
 |
| Én is ott vagyok ám a képen! |
 |
| Jövök!!! |
Azért csak elfáradtunk a végére...
A körülményekhez tökéletesen illő, tábortűzön elkészített vacsora után jöhetett a puding próbája: első éjszaka a 6 személyes Walmartos (~tesco gazdaságos) sátorban. Mondanom sem kell, roppant romantikus volt 5-en bezsúfolódni, de túléltük mi is, a sátor is (és még mit ki nem bírt szegény az út során, de mindent a maga idejében).
Másnap gondoltuk lemegyünk már a kanyon aljára is, ki is néztünk magunknak egy laza 19 km-es túraútvonalat. Hozzávetőleg 3110 láb, azaz mintegy 950 méter szintkülönbség várt ránk a tikkasztó hőségben. Kb. 5 órával az indulás után félholtan értem fel a kiindulópontra, de a menetközben látottak feledtették minden bajomat:
 |
| Nagyjából középen látszik egy ösvény... na oda mentünk |
 |
| ... ide |
 |
| Relax |
 |
| Pihenő már visszafelé |
A túra után a társaság gyakorlatilag használhatatlanná vált, hamar el is aludtunk, másnap pedig újra útnak indultunk, ezúttal a Bryce Canyon volt az úticél. De ezen a vidéken vétek lett volna csak úgy megállás nélkül átrobogni:
 |
| A "Patkó" Page mellett |
 |
| Lake Powell |
 |
| Még talán tábla is jelezte: "Scenic View", hát mi megnéztük :) |
 |
| Erre a képre szerintem senkinek nincs mentsége... |
 |
| Kezd zöldülni! |
A sok nézelődésben kicsit elszaladt az idő, így igyekeznünk kellett, hogy még sötétedés előtt találjunk valami kempinghelyet a Bryce Canyon Nemzeti Parkban. Naplementét már nem, de napfelkeltét sikerült látnunk (miután hajnalban majdnem kivasaltunk egy idióta őzet...), majd túráztunk egyet a kanyonban ha már úgyis ott voltunk oly korán:
Roppantul feldobta a napunkat a kempingben ingyenesen használható (de az év ezen szakában gyakorlatilag kihasználatlan) dzsakuzzi:
Nem is nagyon akart mozdulni innen a társaság, de azért mozgatta annyira a fantáziánkat az Arches Nemzeti Park, hogy végül csak elindultunk. Nem is bántuk meg:
 |
| Arch=boltív |
 |
| Daniel és én |
 |
| Felértünk |
 |
| Repülőőő |
 |
| Készülnek a sztárfotók (az a néhány pont a szikla sarkán: Árpi, Gábor és Stefan) |
 |
| Találó elnevezés: Balancing Rock |
A random Motel6-ben töltött éjszaka után másnap Salt Lake City volt a cél. Kora délután el is értünk a város határában fekvő bányához. Hogy mi a rákért érdekelt minket egy bánya? Árpi okoskönyve szerint a Kínai Nagy Fal mellett ez az egyetlen emberalkotta "építmény", ami az űrből is látható szabad szemmel (ja igen, külszíni fejtésről van szó, tehát egy nagy gödör az egész...):
 |
| 1.2 km mély gödör... |
 |
| Michelin ;) |
 |
| Igen, azt a dömpert egy érett, egészséges kamion követi... |
Még közelebb érve vetettünk egy pillantást az itt rendezett Téli Olimpia központi helyszínéül szolgáló stadionra:
Végül pedig ledobtuk a cuccokat a soron következő Motel6-ben és nyakunkba vettül a belvárost. Életemben először éreztem azt, hogy találtam egy helyet Magyarország határain kívül, ahova igazán szívesen költöznék, ha úgy hozná az élet:
Másnap még megcsodáltuk a város nevét adó Nagy Sós tavat...
... és a változatosság kedvéért ismét nekivágtunk a végtelen rónaságnak! Ja nem, az máshol van, de mi akkor is elindultunk és az ígéretes krumplimúzeumot kihagyva egy újabb Motel6-es éjszaka közbeiktatásával másnap meg is érkeztünk a várva várt Yellowstoneba.
Itt 3 éjszakát terveztünk, amit majdnem sikerült is kivitelezni:
Szóval a kempingező közönség nagy részével együtt mi is menekülőre fogtuk a dolgot. Egy éjszaka egy random motelban, majd másnap az "arcos hegy" (=Mount Rushmore) felé menet egy vargabetű közbeiktatásával még az Ördög Tornyát is megcsodáltuk:
 |
| Igazi túrafaszi: papucsban! :) |
Sátorverés után megcsodáltuk a "light show"-nak csúfolt eseményt az elnökök fejénél, ami gyakorlatilag egy tipikus, amerika imádattal átitatott propaganda film volt az ország nagyszerűségéről és elképesztő 200, azaz kétszáz éves történelméről. Mi sokszor nem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, de tanulságként a végén levontuk, hogy bizony nem csak mese az amerikaiak hülyesége... A sziklába faragott hatalmas elnökfejek természetesen különleges látványt nyújtottak:
Itt meg kell jegyezni, hogy megtaláltuk a világ talán legjobb kempinghelyét: az egész túra során ez volt a legolcsóbb és a sátorhely mellé ingyen használható víz, áram, strand, sportpályák jártak, maga a paradicsom :) Ki is használtuk a dolgot: az éjszakai eső áztatta sátor szárítása (amit a mosdók kézszárítóival végeztünk...) előtt, közben és után is áztattuk a sejhajunkat a meleg pezsgőfürdőben. Miután sikerült kiszabadítani magunkat a wellness karmaiból, útnak indultunk a Sziklás-hegység felé, de csak Wyoming székhelyéig, a 60000 lelket számláló Chayenne városáig jutottunk, ahol megpihentünk és másnap kicsit körbe is jártuk:
 |
| Big Boy: a világ legnagyobb gőzmozdonya (SKF csapágyházakkal! :D ) |
 |
| Ez a gyerek meg nemnormáliis |
Az este már a Sziklás-hegység Nemzeti Park szélén ért minket, ahogy a másnap reggel is (szerencsére senki nem teleportált ki a sátorból...), ami annyira hidegnek bizonyult, hogy a lehető legtöbb réteggel magamon sem tudtam 6-nál tovább aludni, de így legalább láttam a napfelkeltét és tevékeny, hosszú nap kerekedett:
Sátorbontás után úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk a lehetőséget és végig "krúzolunk" a téli lezárás után épp aznap reggel megnyitott szerpentinen a park másik felére, de a pihenőhelynél szomorúan tapasztaltuk, hogy az 5 ember és a teletömött csomagtartó már túl sok volt Pam-nek (kicsit felforraltuk a hűtővíz egy részét, de túlélte a kicsike!), így csak megcsináltuk a kötelező képeket és visszafordultunk.
Visszagurultunk és a gyors "szerviz" után a kempinghelytől nem messze fekvő minigolf pályán vezettük le a feszültséget:) Egyedüliként sikerült felkerülnöm a pálya "örök ranglistájára" is! Na nem azért, mert annyira "királyul nyomtam", csak épp szerencsém volt a bónuszpályán... Lényeg: mindenképp vissza kell még ide jönnöm, mert a dicsőség mellett kaptam egy ingyen belépésre jogosító kártyát is (100 éven belül kell felhasználni!). De innen is menni kellett, úgyhogy kímélő üzemmódban elosontunk az én kirándulásom utolsó állomásához Denver külvárosába. Itt egy utolsó közös hamburgerezésen és a másnapi könnyes, érzékeny búcsún kívül nem sok érdekes történt. A Las Crucesban töltött utolsó napok búcsúzkodása után sokkal könnyebben vettük az akadályt Daniellel és Stefannal (meg hát Ők elég közel laknak évi egy-két összeröffenéshez). Ahogy írtam, azóta megjártam San Franciscot is és már washingtoni kirándulásom első napján is túl vagyok, de ezek majd kapnak 1-1 saját bejegyzést, legyen most ennyi elég...
Csók a családnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése