Arizona, baby!

Hát majdnem elfelejtettem beszámolni a kis hétvégi túránkról, pedig nem volt egyszerű...
Előtte néhány szolgálati közlemény. A fényképezőgépem még mindig gyengélkedik, aminek hatására már elvonási tünetek kezdenek jelentkezni (úgyhogy most jobb híján mások fényképeit igyekszem begyűjteni, meg a fejemben próbálom rögzíteni a látottakat - bár ez utóbbi kicsit belső poén, valaki hátha megérti:) )
A múlt hetem javarészt melóval telt: volt egy beadandó határidő csütörtökön (és szokás szerint megint voltak hiányosan, vagy nem egyértelműen kitűzött feladatok, így vitte az időt rendesen), és a hét jó részét a laborban titán próbatestek nyúzásával töltöttem, vagy fényképezési elvonási tüneteimet a másik labor pásztázó elektronmikroszkópjával csillapítottam :) Szerencsére az elvégezni kívánt kísérleteket majdnem teljesen sikerült befejezni, csupán némi mikroszkópozás csúszott át erre a hétre, az is csak azért, mert bár beírtam magamat a labor online naptárába csütörtökön este 6-tól 7-ig, mikor odaértem már 6 előtt, zárva volt a labor (ami egyben azt is jelentette, hogy az egyetlen ember, aki beengedhet oda, már nincs az épületben...). Mindegy.
A legutóbbi bejegyzés óta történteket, mint például az oldtimer kiállítást szóra sem méltatom tekintve, hogy erről úgyis megemlékezem majdan az autós posztban (már előre félek annak hosszától...)
Nade a túra! Kis csapatunk az indulás napján mintegy 15 főt számlált, ami számomra meglepően sok volt a kiruccanás jellegét tekintve. Pénteken indulás előtt természetesen fel kellett fegyverkezni minden földi jóval, ugyanis a hely - amit nevezhetünk nyugodtan vadkempingnek - nem igazán rendelkezett a civilizáció ismertető jegyeivel, mint például csapvízzel. Hadd ne soroljam most fel, hogy mi mindent vásároltunk, legyen elég annyi, hogy egy autó csomagtartóját meg tudtuk volna tölteni csak az élelmiszerrel (annak a térfogatnak is a nagy részét alkohol tette ki, mert ugyebár pl. a dobozos sör helykihasználásán még lehetne mit finomítani;) ) és akkor a ruhákkal, sátrakkal, miegyébbel még nem is foglalkoztunk. Hála logisztikusaink virtuóz csomagrendezési képességeinek, csak sikerült elindulni 2 autóval (a harmadik autó csak később jött utánunk, erre még ki fogok térni...)
Az út, ahogyan a környéken megszokhattuk, baromi unalmas volt: autópálya, tempomat, sivatag, kaktusz néhány órán keresztül, míg végül egy sokkal barátságosabb 2*1 sávos kis "mellékútra" tértünk, ahonnan egy kevésbé barátságos földútra irányított a navigátor, Javier. Természetesen Pam, ezt annyira nem élvezte, de becsületére legyen mondva, hogy 5 férfiemberrel, tele csomagtartóval és Gábor kissé dinamikus vezetési stílusa mellett is csak 2-szer koppant egy picit az alja:)

Nekem azért virult a fejem...

Szegényre ráfér a végén egy nagytakarítás

Miután sikerült kiválasztanunk a tökéletesnek tűnő kemping helyet, azonnal neki is láttunk a terület elfoglalásának:

A tűzrakó helynek tökéletesnek kell lenni, de valaki jobbnak látta az autók terhelésének módszeres csökkentésével kezdeni...

Nem mondták, hogy segítsünk, úgyhogy ...

... inkább beszereztük a környék legormótlanabb tűzifáját

Azt hitték találnak majd valami hasznosat ott is... nooormális?!
Egy kopasz sziklán hogy lenne már fa?
Nem fog nekik sikerülni...:)

Miután ideiglenes lakhelyünk elkészült, kötelező program gyanánt megtekintettük a naplementét a szomszédos dombról:

Ilyen lett az összkép

Kitartó élmunkás egyenesen Németországból

Visszatérve tapasztaltuk, hogy - vélhetően az egész csoport közreműködésével - sikerült kizárnunk magunkat az autóból, így összeült a kupaktanács, hogy mégis hogyan tudnánk a legkevesebb kárt okozva feltörni a saját autókánkat:

Nem volt őszinte a mosoly...

Nem tudom említettem-e, de a bal hátsó ablakot még Miami előtt meg kellett kicsit buherálni, mert el volt törve valami a mozgató mechanizmusban. Na hát kitaláltuk, hogy ha az már úgyis átesett a tűzkeresztségen, legjobb lesz, ha megpróbáljuk eltörni azt, amit megjavítottunk... Azt mondjuk nem kalkuláltuk bele, hogy az annak idején legjobb megoldásnak tűnő józanparasztiész-drót kombináció annyira időtállónak és erősnek bizonyult, hogy több perces próbálkozás és hármunk együttes ereje kellett, hogy megadásra tudjuk kényszeríteni a cuccot. Végül csak bejutottunk, így immár a nap fénypontjára koncentrálhattunk:

Legnagyobb kiterjedése összemérhető az alkarom hosszával: a husi kb 2-szer hosszabb volt...

Közben megérkezett a később induló csapat is, de helyismeret és használható útbaigazítás hiányában eléggé tanácstalanok voltak az aszfaltról való lekanyarodás után. Szerencsére ott volt nekünk Erich és az ő kicsikéje (egy Toyota 4Runner terepjáró), amivel rögtön az elveszett bárányok segítségére sietett. Valami azt súgta, vele kell tartanom... Miután az egy autónyi széles kanyargós földúton négykerékhajtásra kapcsolta a vasat és elértük az óránkénti 50 km körüli átlagsebességet, amitől némelyik bukkanónál a hátsó felem és az ülés közötti kontakterő nemes egyszerűséggel nullára redukálódott, tudtam, hogy a megérzés jó volt :) Persze a többieket is megtaláltuk, de visszafelé már nem volt olyan jó móka, ugyanis a 3. egység sem terepjáróval érkezett.
Nagyon nem tudtuk kipihenni a nap fáradalmait, ugyanis reggel viszonylag korán egy idegen ürge közölte velünk, hogy tán fontolóra kellene vennünk az azonnali távozást tekintve, hogy nem messze a táborunktól az említett domb másik oldalán egy csinos bozóttűz ütötte fel a fejét és a környék aljnövényzetének gyúlékonyságát figyelembe véve (értsd: olyan száraz minden, hogy tűzgyújtásra alkalmasabb, mint a benzin), igen gyorsan közeledett. A veszélyforrás gyors szemrevételezése után valóban jobbnak látszott távozni a helyszínről. Így is tettünk, annak ellenére, hogy mire indulásra készek voltunk, a szorgos helybélieknek sikerült megfékezni a lángokat a dombtetőn.

Később kiderült, nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de jobb félni, mint megijedni  :)

Sebaj, az aznapi programhoz ígyis-úgyis odébb kellett volna gurulni... Merthogy a cél az úgynevezett Sheephead, azaz bárányfej megmászása volt. Azért hívják így ezt a kupac kavicsot, mert úgy néz ki, mint egy bárányfej, íme:

Az a kalapos gyerek a legvégén azért elég kőkemény, nem? :)

Kicsivel kell kezdeni

Alakult a kilátás

Úgy saccoltuk, hogy a parkolótól mérve, olyan 2-300 méter lehetett a szintemelkedés, ami nem durva, de gyakran volt, hogy csak négykézláb lehetett felfelé haladni... Apait-anyait beleadva végül Erich, Gábor és én értünk fel leghamarabb. Kb. 30-40 percet vártunk, mire a többiek is elkezdtek szállingózni, ezt az időt pedig fényképezésre (is) használtuk:

Titanic I-II.

Titanic III.

Miután mindenki szerencsésen felért, örömmel vettük birtokba a jobbnál jobb pihenőhelyeket a kopár sziklán:

Terasz kilátással...

Csoportos aszalódás a napon

Visszatérve nem kicsit örültünk teljesítményünknek, hanem nagyon:

Mivel előző esti fogyasztásunk ipari méreteket öltött, be kellett szerezni némi utánpótlást. Nameg kellett valami, hogy megünnepelhessük, hogy a hátrahagyott táborhely épségben egészségben megúszta a veszélyt, így visszatérhettünk a jól bejáratott helyre második esténken is.
Sok mindent tanultunk a hétvégén, például, hogy soha nem szabad elaludni 14 lelkes fiatal diák mellett a tábortűznél, mert valamelyik biztos kitalál valami huncutságot. Esetünkben Gábor volt a gyenge láncszem, én meg a "főgonosz":

Kár lett volna kihagyni :)

Persze ilyenkor mindig az a hunyó, aki csinálja, akik pedig röhögve végignézik, vagy neadjisten megvárakoztatják a csibészt a fényképezőgép tökéletes beállítgatásával, olyanok mint a kisangyalok, mi?! :)
Harmadnap már nehézkesebben ébredt a társaság és nem is volt jó sok mindenre. Pláne azután, hogy rájöttünk, majdnem minden kaját és innivalót elpusztítottunk. Így nem marad más hátra, mint pár órás szieszta a lehető legkisebb fa árnyékában, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva. Közben eltávolítottuk az autóból Gábor hálócimboráját...

Ha erősen koncentrál az ember a kép közepére, előbb-utóbb egy apró skorpió jelenik meg
(tudomásunk szerint egyébként ez nem mérgező fajta és vélhetően már halva került be az autóba...)

... illetve minden nyomot:

Ki így, ki úgy...

Indulásunk után ketté vált a csapat, ugyanis volt, aki nem akarta megnézni a korabeli hangulatú városkát, Tombstonet. Így pedig kimaradtak az öklömnyi méretű fagyigombócokból, egy rakás szuvenírboltból, jelmezes figurából, autentikusan berendezett, de azért a plazmatévét és légkondit nem nélkülöző 'Saloon'-ból és hasonlókból.

És még az íze is jó volt!

Figyeljük meg a háttérben, ízlésesen elhelyezett koporsókat is! :)

Nem mondom, hogy rossz volt, de azért picit jobban is odafigyelhettek volna: én például nem betonoztam volna le az utcát és az összes járdát a nagy hagyományőrzés közepette... :)
Hazaérkezésünk simának mondható, ha eltekintünk attól, hogy az együtt induló két autó az első mérföldeken elvesztette egymást, így csak otthon találkoztunk újra. Trükkös ez az amerikai úthálózat, na!
Bármennyire is jól éreztem magamat ebben a 3 napban, azért nagyon jól esett hazaérve csak beállni a forró zuhany alá és lemosni az út porát megfáradt tagjaimról.
Hát most így sikerült a Húsvét... Nem az a tipikus főtt tojásos, kötözött sonkás, fonottkalácsos - és itt abba is hagyom a sorolást, mert összefutott a nyál a számban - ünnep volt, de egyszer belefér :)